Mi az a DLG
A DLG kifejezés, egy angol nyelvű rövidítés eredménye: Discus Launch Glider, magyarul annyit tesz: diszkosz indítású vitorlázórepülő.
A dolog lényege, hogy motor nélkül, egy határozott dobással juttatjuk a gépet a magasba, ezután a természet erejét kihasználva, igyekszünk minél több időt repülni. Ez a sportág viszonylag fiatalnak tekinthető, hiszen alig 15-20 évvel ezelőtt jelentek meg az első, igazi DLG-nek mondható modellek. A technikai fejlődés, ebben a kategóriában igen jelentős, köszönhetően az egyre korszerűbb kompozit anyagoknak. Mint sport is kiváló, a dobálás nem kevés testmozgással jár. A kategória egyik nagy előnye, az olcsó üzemeltetés; egy akkumulátor elég akár fél nap végigrepüléséhez.
A Javelin-től a DLG-ig
1. Javelin, avagy a dárda: Cirka 1970 óta dobáltak vitorlázórepülőket a világon, versenyeket és találkozókat rendezve. Ezek a modellek és pilóták rakták le a későbbi DLG modellezés alapjait. A kategória elnevezése, a start jellegére utal: a modelleket az orrnál fogva dobták el, mint egy dárdát. Hagyományos fa építésűek voltak, ekkor még a kompozit anyagok gyerekcipőben jártak. A jobb fogás érdekében, csiszolópapírt ragasztottak a modell orrárának két oldalára, később lyukat vágtak az orr aljába az ujjaknak. A modellekkel nem lehetett jelentős startmagasságot elérni, a termikek keresését a földön kellett megoldani, amire nagy segítségül szolgáltak a streamerek- termikjelző szalagok. Ezeket, egymással egy vonalba helyezték ki a reptér szélén, általában három vagy négy darab teleszkópos horgászbotra kötött szalag volt. A szabadonrepülősöknek bizonyára ismerős. Ezek a szalagok, egymáshoz viszonyított elmozdulásukkal mutatták, a termik lehetséges irányát. A termik: fölfelé áramló meleg légtömeg, ami hogy tudjon áramolni, a környezetéből kell elszívnia a levegőt, ezáltal a termik körül megváltozik a szélirány. Ha ez a szalagok közelében történik, akkor a szalagok elmozdulnak a termik irányába! A szalagok egymáshoz viszonyított eredőjét követve, meghatározhatjuk a termik lehetséges irányát. Ezekre a trükkökre, az alacsony startmagasság miatt volt szükség. Ez az indítási módszer megmaradt egészen a kilencvenes évek végéig.
2. SAL avagy Side Arm Launch:
1997 környékén történt változás a dobások módjában. Az USA Seattle városában, egy bizonyos Harold Locke volt az, aki elsőnek dobta el a modelljét a szárnyvégnél fogva. A versenyeken/találkozókon, kétkedve fogadták ezt
a technikát, amiről hamarosan bebizonyosodott, hogy igen hatékony. Jóval nagyobb startmagasságot ért el, mint a
többiek! Akár 3.5-szeresét a dárda dobásnak. Csak simán, a szárny végét megragadva dobta fel a modellt, nem volt
dobótüske, a dobás is csak 90 fokos fordulattal történt. A kétkedők előtt hamarosan megvilágosodott a tény, hogy a
hagyományos dárda dobásnak, le fog áldozni. 2001 volt a nagy DLG forradalom, egyre többen az új SAL technikát
kezdték alkalmazni.
Harold Locke
3. DLG avagy Discus Launch Glider:
2000-ben, az egyik versenyen feltűnt egy ember. Mind a modellje és a start technikája is egyedülálló volt, a többiekéhez
képest! Módosított, vékony profilt és teljesen más dobást alkalmazott. Kiváló siklószámmal, nagy területet tudott bejárni,
így hamar megtalálta az emeléseket, míg a többieknek keservesen szaladgálniuk kellett ugyanezért.
Senki nem tudta legyőzni őt! Dick Barker volt ez az illető, az UpLink nevű gépével. Ő volt az egyik legnagyobb
úttörője a DLG-nek! 360 fokos teljes fordulós dobásokat végzett, de még szintén dobótüske nélkül, csak simán a
szárnyvégre rámarkolva. Dick, fiatalkorában diszkoszvető volt a középiskolában. Aztán felnőtt, dobálgatott SAL
technikával, de elég nehéz volt az egyik modellje, amit a 90 fokos fordulóban nem tudott kellőképpen felgyorsítani.
Aztán gondolt egyet, és eldobta, mint egy diszkoszt! A többi pedig már történelem...
Dick Barker
Ez az új technika, új igényeket támasztott a modellekkel szemben. Elkezdett elterjedni a kompozit anyagok felhasználása, ami az UpLink-nél is megjelent, habmagra laminált üvegszövet formájában. Dick egyébként 1.5méteres gépeket épített, vákuumozott, zsákos szárnyakkal, viszont csak oldalkormány-magassági irányítású volt a modellje. Erősebb szárny konstrukció kellett a nagyobb terheléshez. Kezdetben extra kevlár szalagot, majd később, ud szén főtartókat építettek be a szárnyba. Egyéb változások is voltak: Phil Pearson találta ki az alulra lenyúló oldalkormányt, csökkentve a farokcsőre, és a gépre ható csavaró nyomatékot. Nagyobb felületen stabilizálta a modellt, a start első dinamikus szakaszában. A hagyományos elrendezés esetén, a szárny mögötti, károsan turbulens rétegben, kevésbé voltak hatékonyak a kormányfelületek. Az új dobó technika miatt, a modell ki akart törni oldalra, valamint fel. Ennek ellensúlyozására, giroszkópokat kezdtek el használni az első időkben a kitörések kompenzálására. A programozható rádiók megjelenésével, a vezérsíkok megfelelő elhelyezésével és profiljuk módosításával, később elhagyták őket. Elkezdtek a nyílvesszők és alumínium csövek helyett, kúpos szénszövet farokcsöveket használni nagyobb átmérőben, ami fokozta a cső merevségét, illetve a szárnyaknál is egyre több carbont használtak az építés során. Ekkor kb. 40 métereket dobtak. A dobótüske kitalálása a németekhez fűződik, ami elterjedté vált, hiszen nagyobb magasságot lehetett elérni a használatával!
Aztán, Mark Drela kifejlesztette a Supergeet, és egy új, speciális dlg profilsorozatot, balsa, illetve habmagos
kompozit szárnyakhoz. A supergee 50 méteres átlag dobásokat produkált, és hosszú időre meghatározta a
dlg modellek formavilágát, illetve konstrukcióját.
Mark Drela
Mi a jövő? Jó kérdés. Újabb profilok jelentek meg, újabb megoldások, pl.:balanceres vízszintes vezérsík, alsószárnyas dlg, szuper hi-tech anyagok, héjszerkezetű szárnyak, és még ki tudja mi. Véleményem szerint a fejlődés örök! Bár, mivel ez egy technikai sport, előbb-utóbb el kell érje saját határait.
A természetnél jobbat alkotni nem lehet :)
